ID9: 32aftxt (32-aloldal-fenn-text)
2020. április 10. | péntek | Zsolt nevenapja
ID7: 22af270 (22-aloldal-fenn-270)
 
ID2: 12af468 (12-aloldal-fenn-468)
 
ID15: 45ajf234 (45-aloldal-jobb-fenn-234)
Regisztráció 
Belépés Belépés
Keresés
RSS RSS Hírek Hírek Meghallgattuk Meghallgattuk Ajánlók Ajánlók Fesztiválok Fesztiválok Interjúk Interjúk
zene.hu a kezdőlapom feliratkozás hírlevélre
ID35: 10f234x90 ()
Adverticum banner
ID25: 52abf120x240 (52-aloldal-bal-felso-120x240)
ID26: 55abk120x240 (55-aloldal-bal-kozep-120x240)
 
Oldal.info


ID29: 62abl120x120 (62-aloldal-bal-lenn-120x120)
ID27: 57ba120x240 (57-bal-legalul-120x240 )
 
 
Kapcsolódó cikkek
"Fantasztikus zongorista és zeneszerző volt." - sztárok gyászolják Jon Lordot
A Deep Purple előtt játszik az Ivan and the Parazol!
Budapesten lép fel a Deep Purple 
Deep Purple őrület a Fezen fesztiválon! - képekben
Egy este Jon Lorddal - és világpremierrel
Világsztár érkezik a győri ütős fesztiválra
Világsztár gitárosok az Arénában - jegyek itt a G3 koncertjére
Képgalériák
Deep Purple - Aréna
Kapcsolatok
Cry Free (Deep Purple Cover Band)
Deep Purple
Don Airey
Jon Lord
Nick Simper
Ritchie Blackmore
Steve Morse

Bíborba', bársonyba', hawaii koszorúba' - Deep Purple az Arénában - képekben

A 70 felé közelítő veterán rockerek mosolygós könnyedséggel csavarták ujjuk köré a (majdnem) teltházas Aréna lelkes közönségét, és varázsoltak felejthetetlen zenei ünnepet egy szürke hétfő este helyére. Közel kétórás műsorukban a kötelező slágerek mellett 5 új dalt is bemutattak tavaly megjelent nagylemezükről.

Adverticum banner helye

Háttér

A magyarországi Deep Purple rajongók nagy örömére kedvencük 1987 óta viszonylagos rendszerességgel látogatja hazánkat, így átlagosan 3 évente meggyőződhetnek arról, hogy időközben nagypapa korba ért hőseik a színpadra lépve még mindig képesek egy csapásra kortalan és ellenállhatatlan rockistenekké válni újra, és gond nélkül magukkal sodorni még mindig tízezres tömegeket is, ahogy a 70-es években tették.

A tagok közötti legendás „kémia” is töretlen, és a kisebb szünetekkel 1969 óta együttműködő Ian Paice - Roger Glover ritmusszekció által biztosított sziklaszilárd alapokra önfeledten improvizálhat a két virtuóz szólista géniusz, a gitáros Steve Morse és a billentyűs Don Airey. Ők a klasszikus második Deep Purple felállás Ritchie Blackmore-ját és Jon Lordját váltották 1994-ben illetve 2002-ben. Eme szenzációs zenei háttér elé állhat ki a bandában megfordult kiváló vokalisták legemblematikusabb „Purple hangja”, a szintén 1969-ben csatlakozott Ian Gillan.

Ez a csapat mutatta be nekünk 2003-ban jól sikerült „Bananas” c. albumát, majd 2006-ban a kevésbé erős „Rapture Of The Deep” lemezt élőben. Talán a „Rapture…” mérsékeltebb sikere, vagy inkább a lemezkiadásban tetőzött extrém válság okozta, mindenesetre ezután a banda csaknem egy teljes évtizedre leállt a lemezkészítéssel.

A turnézás intenzitása azonban mit sem csökkent, a Deep Purple továbbra is szinte minden nap fellépett a földgolyó valamely pontján. A fanatikusabb rajongók azonban világszerte elkezdtek feszengeni a megmerevedő és újdonságok híján egyre megszokottabbá váló műsor okán, és folyamatosan növekvő nyomást gyakoroltak kedvenceikre, hogy rögzítsenek végre új zeneanyagot.

Now What?!

A Deep Purple tagjai, vonakodva bár, de végül beadták a derekukat, és úgy döntöttek, adnak egy esélyt a felvételeknek, azzal a felkiáltással, hogy ha a produktum értékelhető lesz, esetleg ki is adják lemezen. Maguk is meglepődtek aztán, amikor megszületett az ezredforduló utáni Deep Purple talán legautentikusabb és legizgalmasabb nagylemeze, amely tavaly áprilisban meg is jelent „Now What?!” címmel. Az új kiadvány megjelenése rég nem látott lelkesedést hozott zenekari berkeken belül és a rajongók körében egyaránt, világszerte fokozódott az érdeklődés a hamarosan induló Now What?! turné iránt.


FEZEN

Magyarországi rajongókként mi is izgatott várakozásba kezdhettünk, amikor napvilágot látott a hír, hogy a székesfehérvári FEZEN fesztivál sztárfellépője a Deep Purple lesz, így minimális utazással magunk is szem- és fültanúi lehetünk az új erőre kapott Purple megfrissült műsorának. Mivel a nyári fesztiválszereplések során a dallista folyamatosan változott, megindultak a találgatások, hogy pontosan mennyi újdonság is lesz majd hallható a koncerten.

Azonban a fesztiválok korlátozott játékideje nem kedvez a Deep Purple csapatának, hiszen terjedelmes repertoárjuk egyensúlyos megidézése és a tartalmas szólóblokkok egyaránt időigényesek. A rövidített játékidő mindig frusztrálja a teljes zenei szabadsághoz szokott angol-amerikai muzsikusokat, és Fehérváron egyéb feszültségkeltő tényezők is mérsékelték lelkesedésüket. Ezzel együtt mi a FEZEN rekordméretű közönségének soraiban óriásit bulizhattunk, hiszen érezhető volt a megújult Purple felfokozódott ereje, és kaphattunk némi ízelítőt az új dalok élő megszólalásából is. A kérdés azonban ott bujkált, hogy milyen lehet ez az élmény korlátok nélkül.

Aréna

2014. február 17-én, meg is kaptuk a választ a kérdésünkre: fenomenális! Ehhez persze szükség volt a koncertszervező cég, a Live Nation bátorságára, akik úgy ítélték meg –helyesen –hogy a Deep Purple fél év elteltével ismét komoly tömegeket mozgathat meg. Bár óvatosan egy leszűkített Arénára kezdték el árulni a jegyeket, hamar kiderült, hogy az érdeklődés óriási, így egy majdnem teljes méretű csarnokot sikerült feltölteniük rajongókkal.

A teltház feeling természetesen inspirálóan hatott a zenekarra, ahogy az is, hogy a hűvösebben reagáló skandináv közönségek után a hevesebb vérmérsékletű cseh és lengyel nézők, majd a magyar közönség kitörő lelkesedésére számíthattak, ahogy megtudhattuk tőlük a koncertet megelőző beszélgetésekből. A csapat tehát jó hangulatban léphetett az Aréna színpadára.

Előzenekar

Az angolszász rockikonok koncertje előtt azonban még egy műsorszám várt az addigra szépen felgyarapodott nézőseregre: nevezetesen a különös nevű hazai rhythm n blues együttes, az Ivan And The Parazol pontban 8 órakor kezdődő előadása. A szemtelenül fiatal srácok trendi britpopos megjelenése láttán jó néhány öreg rockerhomlok ráncolódott össze a nézőtéren, de a csapat nem ijedt meg „a nagy fától, melybe fejszéjüket vágták”, és szépen állták a sarat.

Bár egyelőre jellemzi őket egy diákzenekaros báj is, érezhető rajtuk, hogy komoly nemzetközi sikereket is elérhetnek a 60-as években gyökerező, mégis nagyon mai zenéjükkel. A Rolling Stones neve azonnal felötlik a hallgatóban a dalok kapcsán is, az énekes srác előadásmódját illetően pedig egyszerűen elkerülhetetlen az összehasonlítás Mick Jaggerrel. Lendületes programjukkal azonban így is sikeresebben maguk mellé tudták állítani a Purple közönségét, mint korábbi tapasztalt DP vendég elődeik, a Hard vagy a Hooligans.

Deep Purple

Nem késett az est főszereplőinek kezdése sem, pontban 9 órakor dörrent meg felvételről a monumentális Purple koncertintro, Gustav Holst darabja, a „Mars, a háborúskodó”, a zeneszerző „Bolygók” c. szvitjéből. Ez idő alatt a színpadot egy óriási lepel fedte el a közönség elől, amelyen az új lemez borítója díszelgett. Az intro végén lehullott a lepel, és ezzel egyidejűleg berobbant a zenekar is, azonnal megőrjítve a tömeget. Az ötletes húzással feltáruló lenyűgöző színpadkép művészi igényű tervezésről árulkodott, de az igazi rajongónak csak később volt alkalma ezt szemügyre venni, hiszen sokkal jobban lekötötte figyelmünket a színpad előterében széles mosollyal zúzó két gitárhősünk, Roger Glover és Steve Morse.

A mindig jó kiállású muzsikusok ezúttal is szokásos ujjatlan felsőjükben feszítettek, de stylist keze nyomát véltem felfedezni a mindkettejükön megjelenő fiatalos répanacikon. A néhány másodperccel később színpadra lépő Ian Gillan viszont inkább saját egykori komfortos „módijához” tért vissza a 90-es évektől fel-felbukkanó buggyos mackónadrágjával és kényelmes szörfcipőjével. Pólóján pedig az „öt sör, három rum” felirat volt olvasható tükörírással, bár az énekes egy ideje nem fogyaszt már alkoholt a színpadon, és a dohányzással is felhagyott.

A nyitódal máris meglepetést okozhatott azoknak, akik nem böngészik az internetes setlist-oldalakat, ugyanis a korábbi kezdő nóták (Fireball és Highway Star) helyén az új lemez egyik darabja, az Aprés Vous borzolta a slágerekre szomjazók idegeit. A dal –intenzív nyitánya okán –nem rossz választás a műsor elejére, bár később csökken a lendülete, így nem sokáig tudja pörgetni a beindulni készülő nagyérdeműt.

A zenekar játékán nem hallatszott, hogy friss dalról van szó, magabiztosan haladtak végig rajta, még úgy is, hogy Glover és Morse közben heves gesztikulációkra kényszerült a keverőtechnikus irányába, monitorládáik hangmixének korrigálása érdekében.

Miután beállt a színpadi hangzás, és Gillan mester torka is bemelegedett, az 1970-es „In Rock” album két számán, az Into The Fire és Hard Lovin’ Man dalokon gond nélkül jutott túl a banda. Az énekes mindkét nóta szövegében rögtönzött vicces változtatásokat, a gitáros Steve széles mosolyával kísérve. Jókedvéről árulkodott az a kis geg is, amikor a dob mögött elhelyezett paravánnal leválasztott kis kuckójából kinyúlva szólaltatta meg a Hard Lovin’ Man eredetileg monstre gongütését kis kézi gongjával.

Ebbe a kis kuckóba a koncert folyamán többször is visszavonult a frontember, és olyankor mindig valami vicces mutatvány következett, például egy kihajított bugyi vagy melltartó formájában, de olyan tréfás színpadi kellékek is előkerültek innen, mint hawaii virágfüzérek és napszemüvegek, amelyeket a humorkedvelő énekes készséggel öltött magára. Mint később megtudtam, itt afféle backstage videót forgatott honlapja számára.

A Strange Kind Of Woman következett, amely sok éves megbízható recept szerint mozgatta át a közönséget végre alaposabban. Ezután érkezett a második újdonság a „Now What?!” lemezről, a Vincent Price nóta képében. Az album klipes dalának horror paródiai világát a színpadon az elegánsan megtervezett háttér-ledfalon megjelenő koponya-image képviselte. A mélyre hangolt gitárok meg közben rendesen „meggyomroztak” bennünket.


Eljött Steve Morse ideje! A Bananas turné óta része a Purple műsornak az ő gitárközpontú blokkja, mely a Contact Lost rövid lírájából indul és a The Well Dressed Guitar virtuóz klasszikus zenei parádéjával végződik, közben pedig tartalmazza védjegyének számító technikai eszköztárát bemutató egyéni szólóját, és olykor egy „becsempészett” további dalt is.

Az extra dal ezúttal az újlemezes Uncommon Man volt, és ahogy Gillan énekelte a refrén „It’s good to be king” sorát, el is hittük neki, hogy jó lehet királynak lenni. A blokk igazi királya persze Morse volt, aki sokadszorra bizonyította be, hogy hangszerének egyik legnagyobb mestere a földkerekségen.

A következő néhány perc főszereplője viszont már a dobos Ian Paice volt, aki hosszú szünet után végre újra vállalkozott dobszólóra is, ráadásul a legautentikusabb környezetben, a The Mule c. nóta keretein belül. Ez a dal szolgált szólójához kiindulási alapul már 1972-ben is, ahogy azt a minden koncertlemezek ősatyjának tekinthető „Made In Japan” dupla albumon is hallhatjuk. Egykori grandiózus szólóinak most csak tömör esszenciáját adta a rocktörténelem egyik legnagyobb hatású dobosa, viszont új látványelemmel is elkápráztatott bennünket, amikor az elsötétített színpadon világító dobverőkkel „festette” színesre a levegőt terjedelmes felszerelése körül.

A dal össz-zenekari részeit hallgatva arra lehettünk figyelmesek, hogy az egyébként sokkal modernebb hangzás ezúttal mennyire megközelíti az eredeti, 70-es évekbeli soundot. Azt is észre kellett vennünk, hogy Gillan magas tartományokban fáradtabbnak, kopottabbnak ható hangszíne mennyire tisztán és erőteljesen szól a kényelmesebb középfekvésben. Néhány pillanatra visszautazhattunk az időben 1971-72 környékére.

Ezután a koncert legmeghatóbb pillanatai következtek. A műsor az új album legprogresszívebb és talán legjobban sikerült dalához, az Above And Beyond c. tételhez ért, amelyet a lemezborítón is a másfél éve elhunyt barát és kolléga, Jon Lord emlékének ajánl a Deep Purple. A nóta a koncerteken is „Jon dala”, és bár hangulata egyáltalán nem szomorkás, sokkal inkább felemelő és ünnepélyes, sokunk szeme telt meg könnyel, ahogy az oldalsó kivetítőkön és a hátsó led-oszlopon is feltűntek a szeretett Mester gondosan válogatott fotói élete utolsó szakaszából és a dicsőséges 70-es évekből egyaránt. A nóta végén –szép gesztusként –Ian Gillan egy csókot is küldött a régi barát virtuálisan megjelenő alakja felé.

Talán az sem véletlen, hogy ezután a Lazy klasszikus Hammond orgiája következett, és Don Airey gondosan ügyelt rá, hogy elődje néhány örökérvényű figuráját megidézze az intróban. A pörgős blues-rock darab nagy favorit a közönség körében, így ismét sokan táncra perdültek a nézőtéren.

A „Now What?!” album második kislemezeként megjelent tempós Hell To Pay vitte tovább a Lazy lendületét, és a szemlátomást nagyot bulizó Gillan-Glover-Morse hármas vigyorogva hajolt össze „Big Ian” mikrofonja fölött, hogy masszívan belekiabálják a refrén „Gonna be hell!” vokálját. A dögös új nótát határozottan jól fogadta a közönség, akik azért általában szemlátomást nagyobb örömmel fogadták a veretes slágerek érkezését, mint az újdonságokat, és ennek rendszeresen hangot is adtak.

Ismét Don Airey került a rivaldafénybe, aki teljes billentyűs arzenálját felvonultatva óriási szólóval vezette fel a következő darabot, a Perfect Strangers c. dalt. Airey egyéni blokkja során ismét kiderült, hogy a nagy tudású muzsikus nem csak a Hammond orgona virtuóza, de a szintetizátor-hangzások komoly ismerője, és kitűnő zongorista is. A Jon Lordtól örökölt hagyomány szerint a billentyűs ebben a részben az adott ország rajongóinak is kedvez mindig valamilyen ismert hazai vonatkozású motívummal. Nekünk ezúttal a Monti csárdással kedveskedett, ahogy augusztusban Székesfehérváron is tette.

A Perfect Strangers hozta a szokásos misztikus hangulatot, és a teljes lépéssel leeresztett hangnem fokozta az igazi hard rock tétel súlyosságát, közben persze megkönnyítve a 69. életévében járó énekes feladatát is.

Innentől kezdve a műsor a hosszú évek alatt kitaposott úton haladt tovább dalról dalra, meglepetések nélkül. Itt élnék egy kritikai észrevétellel is: a DP műsor nyitó, középső és záró részeiben is vannak olyan dalhármasok, -négyesek és -ötösök, amelyek hosszú évekre (olykor egy egész évtizedre) szinte szétválaszthatatlanul összefonódnak, felesleges korlátokat szabva a fantáziának. Ezen érdemes lenne változtatni.

Elsőként a Space Truckin’ űrutazása következett, és bár Paice kapitány egy ideje már lassabb tempóban indítja az „űrhajót”, mint a hőskorban, azért jót buliztunk a nótára, akárcsak Roger Glover, aki a nyitó basszusriffet elégedett ábrázattal „lőtte” az arcunkba puskaként ránk fogott gitárjával, a teljes színpadot élvezettel bejárva.

Morse rövid intróját követően végre felhangozhatott minden idők legismertebb gitártémája is, ugyanis sokak megkönnyebbülésére a Smoke On The Water sem maradt ki a műsorból. A nagy rockhimnusz nagy megosztó is, hiszen a fanatikus rajongók annyiszor hallották már annyiféle változatban, hogy szívesen meglennének nélküle, a közönség túlnyomó része viszont minden dalnál jobban várja, és ezzel a zenekar tagjai is tisztában vannak. Mire azonban a közönség-énekeltetős részhez ért a nóta, az egész Aréna egy emberként üvöltötte a klasszikus refrént.

Ekkorra már valóságos népünnepéllyé vált a koncert, és tudtuk, hogy a meghajlásos és pengető/dobverő-berepítős búcsú után viszontlátjuk még kedvenceinket. Nem is várakoztattak minket sokáig, és érkezett a szokásos ráadásblokk, a Green Onions feldolgozásával elővezetett Hush és a Glover-Paice intróra következő Black Night.

Mindkét megaslágerre hatalmasat énekelhettünk, és közben megcsodálhattuk a basszer szokásosnál izgalmasabbra sikeredő torzított basszusszólóját a maga rockos, blues-os és funkys elemeivel. A Black Night-ban jó szokásához híven Steve Morse külön is megénekeltetett bennünket, aztán 1 óra 53 perc játékidő után véget ért a koncert, és felcsendült az ismert outro, Pete De Rose „Deep Purple” c. száma, amely a banda névadója volt 1968-ban.

           

További képekért kattints!            


Ahogy kedves rajongótársaim körében sodródtam ki a tömeggel az Aréna épületéből, körülöttem csupa csillogó szemet és elégedetten vigyorgó arcot láttam, és mérhetetlen kollektív örömet éreztem. Kézzel fogható volt a rock n roll felszabadító ereje, amit sokszor már szinte csak afféle frázisként emlegetünk, holott egy valódi, létező erő, és amit a Deep Purple zenészei 46 évnyi pálya után, megöregedve is gond nélkül élesztettek fel magukban és bennünk újra hétfőn este.

Ekkor egyértelműen éreztem, és mosolyogva konstatáltam, hogy igazából nincs sok jelentősége annak, hogy Gillan hangja már nem „olyan”, Paice már nem „azzal” a tűzzel játszik, vagy, hogy Morse és Airey új stílust hoztak magukkal a zenekarba. A Deep Purple még mindig Deep Purple, és –ha hagyjuk magunkat –még most is képesek elvarázsolni bennünket zenéjükkel, úgy, ahogy csak ők tudják. Persze a háttérből hallottam a fanyalgók morgolódását is, de miért kéne komolyan vennünk a nagy név bűvöletében érkező koncertsznobok vagy a letűnt korszakok visszatérését irreálisan áhító nosztalgiázók véleményét, azokról már nem is beszélve, akik elvárják, hogy 65-70 év között járó emberek egy huszonéves fiatal kompromisszummentes teljesítményét nyújtsák? Mi –igazi Deep Purple rajongók –pontosan tudjuk, hogy egy kisebb csoda születésének voltunk ismét átélői és résztvevői.

Hogyan érezted magad az Deep Purple Aréna koncertjén?  VOKS LENT!

Scholtz Attila

[2014.02.20.]

Megosztom:

A Deep Purple előtt játszik az Ivan and the Parazol!
A Deep Purple előtt játszik az Ivan and the Parazol!

A napokban negyedik születésnapját – és második...

Deep Purple őrület a Fezen fesztiválon! - képekben
Deep Purple őrület a Fezen fesztiválon! - képekben

Idén áprilisban a jó öreg Deep Purple vadonatúj...

Szólj hozzá! (Ehhez be kell lépned)
lap teteje
 
toro szolgáltatás [2020.04.10.]
Vadonatúj Pioneer DJ DDJ-1000SRT 4-csato hangszer [2020.04.10.]
apróhirdetés
ID38: 73aab300x250 (73-aloldal-alul-bal-300x250)
ID39: 74aaj300x250 (74-aloldal-alul-jobb-300x250)
ID4: 14al468 (14-aloldal-lenn-468)
© SirOeshImpresszumMédiaajánlatSiteMap/Honlaptérkép • RandD: Jumu
ID31: 64akl120x120 (64-aloldal-kozep-lenn-120x120)
Adverticum banner helye
ID10: 40mf234 (40-mindenoldal_fenn_234x200 spec banner)
ID16: 46ajk234 (46-aloldal-jobb-kozep-234)

Bemutatták a Hello Again musicalt a Pinceszínházban - képek
Egy utcalány egy katonával.......



ID17: 47ajl234 (47-aloldal-jobb-lenn-234)
beszámolók még
ID17: 47ajl234 (47-aloldal-jobb-lenn-234)
ID18: 48aja234 (48-aloldal-jobb-alul-234)
ID19: 491aja234 (491-aloldal-jobb-alul-234)
ID20: 492aja234x200 (492-aloldal-jobb-alul-234)
google analitics kód helye